” Hiszen  egy atyánk van mindnyájunknak, egy Isten teremtett bennünket!Miért vagyunk hát hűtlenek egymáshoz, meggyalázva az atyáinkkal kötött szövetséget ? ” Mal.2,1o

Nehémiás kormányzóvá való kinevezése előtt keletkezhetett e könyve.  Malakiás próféta (nevének jelentése: az én hírnököm) abban a korban élt, amikor a fogságból hazatért nép felépítette már templomát nagy küzdelmei révén, de a templomépítés kezdeti lelkesedését kiábrándulás követte.  A próféták által beígért jólét elmaradt.  A nép hajlamos volt azt hinni, hogy Isten elhagyta  , félrevezette a népet s ennek egyesen következménye volt hogy eltávolodtak Tőle, nem törődtek parancsolatával. Malakiás próféta ebben az időben emlékeztette a népet, hogy mit vár az Isten el az embertől.

Könyvét Isten szeretetének a leírásával kezdi. A gazdasági nehézségben és az ellenség szűnni nem akaró zaklatásában a nép e szeretetnek kevés bizonyítékát látja. Habár jól ismerték a Törvényt, mégis hitvány jószágot áldoztak Istennek, ezzel az Ő csodálatos nagyságát becsmérelték. Ennél még az is jobb lenne - kesergett a próféta - ha bezárnák a templomot és teljesen beszüntetnék az áldozati szertartásokat. A próféta a papok vétkeit is felszínre hozza: félrevezették a népet.Az Isten iránti tisztelet betartása az embertestvér iránti viszonyulást is magába foglalja: ha az emberek közömbösök Isten iránt, akkor ez egymással szembeni viszonyulásukban is megmutatkozik.

Hűséget követel a próféta az Istennel szemben  és egymással szembeni viszonyulásukban is.  Az Isten megadja a népnek mindig az áldást a felemelkedéshez, csupán a nép ellöki magától ez áldást, vagy nem viszonozza. Istennek tulajdonképpen csak vissza kellene egy keveset szolgáltassunk abból, amit kaptunk tőle, s akkor nem fosztanánk meg magunkat attól a sok jótól amit adni akar nekünk.  Elérkezik majd a nap amikor Isten “helyre teszi” a dolgokat , amikor világossá válik az igazak és a hamisak osztályrésze. ( Forrás: Kézikönyv a Bibliához, Budapest, 1993 )

A fenti szentírási vers történelmi háttere és szöveg környezetét  a fentebb  röviden foglaltam össze a megnevezett forrás alapján. Most nézzük a tulajdonképpeni verset:

” Hiszen…” — de hiszen… kezdi a felismerést, mint amikor valami magától értetődő dolgot mond el, amit nem kell különösebben magyarázni, mert vagy mindenki által elfogadott, vagy annyira magától való és igaz, hogy különösen nem kell erről beszélni, bizonyítani, érvelni mellette. Világos, pontos, közismert és természetes . Csak akkor lepődünk meg , amikor mások nem így gondolják és ekkor sóhajtunk fel mintegy sajnálkozva, azon, hogy ezt különösképpen magyarázni kellene, hogy a napnál is világosabb dolgok magyarázatával kell töltenünk az időt , amikor nem látjuk értelmét ennek, mert eleve süket fülekre talál a szó, de mégis mondani, írni, mégis az üzenetet tovább kell mondani, mint Nehémiás, aki az Isten hírnöke, s nem adatik meg számára más, minthogy újra és újra elmondja a 2×2 igazságát, hogy fáradhatatlanul elölről kezdje az ábécé betűinek az ismertetését amikor már olvasnunk kellene, amikor már írnunk kellene, hogy a hangjegyek ismételt tanításával bíbelődjünk amikor már rég zenélnünk , dalolnunk kellene, amikor már szeretnénk aratni, de még nem értettük meg hogy ahhoz előbb szántani, vetni kellene, amikor még mindig olyan dolgok akadályoznak meg ami sokszor nevetséges, máskor bosszantó, amikor nincs semmi érv csak szomorú dac és konokság a szomorúságban, amit a puszta tények magukról elárulnak, s a tényeken túl a reménységnek nemcsak a létjogosultságát, de bizakodó lelkületének felemelő szükségszerűségén túlmenően ennek szépségét is mondani kell , mert mindezek nélkül nem marad már lélegzetvételnyi levegő sem, és hang ami kijöjjön egyre torkosabb szánkból hogy egymáshoz szóljunk, s ekkor nem marad más csak egy sok mindent még elhallgató rövid szisszenésben jelezzük, indítsuk azt ami amúgy is önmagáról beszél, ami amúgy is világos és félreérthetetlen, s ekkor csak ennyivel indítunk: ” hiszen…”

Majd tovább hallgatjuk, olvassuk, szemléljük  a vers üzenetét..” egy atyánk van mindnyájunknak , egy Isten teremtett bennünket. “  Ez egy kijelentés, egy kategorikus kijelentés. Egy olyan kijelentés, amit vagy elfogadunk, vagy nem. Amit vagy feltételezésnek fogadunk el amit be kell bizonyítani, s amit közben vagy megcáfolunk, vagy elismerünk, vagy a tapasztalataink alapján, a feltételezéseink következményei alapján jutunk erre a felismerésre.  Erről különösebben többet mondani, többet elmélkedni nem érdemes, mert akkor vagy a “hiszen” szentírási szavával szisszenünk fel az érthetetlenség fájdalmával, amitől jó ha sikerül megkímélnünk magunkat ebben a kíméletlen világban, vagy végtelen türelemmel, talán messzibbről mint 1568-as tordai országgyűlésből hozott türelemmel mondjuk ismét és ismét, fáradhatatlan hírnökként, hogy egy atyánk van, aki maga a Teremtő Isten.

Lesznek majd akik bolondnak tartanak ezért, mint Pál apostolt annak idején. Lesznek majd, akik ezért megvetnek, vagy vegyes érzésekkel , szinte sajnálkozva néznek majd ránk, vagy olvasnak minket. De lesznek olyanok is akik érteni fogják miről is van szó, mi is adja szánkba a szavakat, kezünk ujjbegyére a betűket.  Nos azokért akik érteni fogják, azokért a kevesekért már érdemes, már érdemes , már kell, már isteni parancs az üzenetének hírnökeivé lenni. De vigyázva, de alázattal, de teljes felelősséggel és buzgalommal magunkban és magunkon hordozva a “hiszen” fájdalmas felismerésének a tehetetlenségét is   ,de tovább hirdetni ismételni, “religio, religare, ” újra olvasni, összekötni ismét az embert az Istennel és végső soron az embert az emberrel is.

Nézzünk hát szembe a fájdalmas valósággal: ” Miért vagyunk hát hűtlenek egymáshoz, meggyalázva az atyáinkkal kötött szövetséget? “  Vizsgáljuk meg mi is a hűtlenség, és vizsgáljuk meg ez mennyire érvényes ránk vonatoztatva.  Hűtlenség - az elszakadást jelent:  Istentől és egymástól. Kérdezzük meg mennyire szoros a kapcsolatunk Istennel és mit értünk az egymással való kapcsolaton ? Hogyan határoznánk meg a hűtlenséget abban a viszonyban ami az Isten és köztünk , vagy az embertársainkkal való kapcsolatot illeti ?  Mit jelent elszakadni Istentől és embertársainktól ?Istentől való elszakadás - az Ő tiszteletnének kizárása az életünkből. Mi az Istentisztelet ? Közös imádkozás, közös zsoltár-éneklés,neki való önzetlen ajándék, áldozat felajánlása . Amit az Istennek adunk, azt a közösségünknek is adjuk és amit a közösségünknek adunk azt a közösségünktől kapjuk vissza , sokszor úgy hogy ez igen fájdalmas is lehet, de Isten mindig “helyre teszi”  az Ő igazságát, ami számunkra ha sokszor felfoghatatlan is, de üdvösségre vezető, megtartó és gondviselő áldás. Milyen fájdalmas amikor Malakiás arról beszél jobb lenne inkább bezárni a templomokat, mintsem hibás áldozatot mutassunk be az Istennek !

Kérdés marad számunkra, az, hogy mi mennyire vagyunk egymáshoz hűségesek, mennyire a szerződés, vagy a szövetség alapja határozza meg egymáshoz és Istenhez  való viszonyunkat ?

A szövetség  - az erős közösség, a szerződés az ahol a hűtlenség csupán egy állapot. A szövetségnek fáj a hűtlenség a szerződés ezt csupán tudomásul veszi és tovább lépik. A szövetség tehát fájdalmas, a szerződés egy állapotra mutat.  Isten nem szerződést kötött népével, de szövetségre lépett s a nép szerződést akar kötni vele. Isten a langyost kiköpi a szájából, a szerződést nem felbontja, de meg sem köti, mert vagy szövetségben van a néppel, vagy elveti magától, de azt is azért hogy a nép visszataláljon Hozza. Ezt szólják a próféták, erre figyelmeztet Malakiás.

Nézzünk szembe önmagunkkal - a szövetség szakadozik sok új szerződések miatt. Ne legyünk hűtlenek Istenhez és egymáshoz, mert az összefogás erejének megtartó áldásait taszítjuk el magunktól.Ámen.