” Szívüket gyémánt-keménnyé tették , hogy ne hallják a törvényt, sem azokat az igéket , amelyeket a Seregek Ura  küldött lelke által a régebbi próféták útján. Emiatt háborodott fel olyan nagyon a Seregek Ura” Zak 7,12

Szabó Előd, ürmösi  unitárius lelkésztársam adventi prédikációja ihletett meg ez elmélkedés írására. Arra gondoltam, hogy vasárnap “felprédikálom” a szószékről  , de mielőtt az üzenetet magamévá teszem ismerkednem kell nemcsak a szöveggel, de azzal a belső hanggal ami lelkem imára készteti.

Olvasva az Unitárius Közlöny decemberi kiadványának  “A lélek kenyere ” oldalán Balázs Sándor  szentgericei lelkésztársam adventi elmélkedését szintén közel hozott az adventi szószéki üzenetre való készülésemhez.

A próféták  - akik az isteni üzenetet hirdetik -  alkalmas és alkalmatlan időben mondták a sokszor fájó, de mégis elmondandó üzenetet.  Isten legnagyobb prófétája - Jézus - születését várjuk, vagy “mondhatjuk” úgy is, hogy születésnapját készülünk ünnepelni.  A megközelítés nem lényegtelen , de hadd ne ragadjunk le ennél a kérdésnél. 

Számunkra fontos: egy próféta születését, ( születésnapját ? ) várjuk.  Ez a várakozás az ami számunkra most fontos. Mit jelent várakozni, hogyan is kell, vagy lehet  várakozni ? Hogyan várjuk a próféta születését, hogy újra szülessen bennünk, lelkünkben, életünkben, az által hogy az ő születésnapjára figyelünk ? Hogyan várjuk annak a prófétának a születését, aki a szeretet parancsolatával az időtengelyen az origót jelölte be?  Hogyan várjuk a prófétának a születését,  hogy megérkezve az időben valóban Ünnepünk legyen , az érkezése ?

A próféták nem mindig mondanak embereknek tetsző dolgot, mint tudjuk. Lehet, hogy szembesít majd minket  olyan dolgokkal , amelyeket nem lesz kellemes hallgatni. Lehet , hogy mi vagyunk azok a szőlőmunkások, akik kora hajnaltól dolgozunk és méltatlankodunk hogy annyi pénzt kapunk csupán mint akik délben jöttek. Lehet, hogy mi vagyunk azok a lelki szegények akikről azt mondja majd, hogy boldogok és mi mégsem találjuk a boldogságunk. Lehet, hogy mi vagyunk a tövises talaj ahol nem terem meg a jó mag, vagy lehet hogy a mi kertünk lett konkollyal teli és méltatlankodunk. Lehet, hogy mi vagyunk Péter, aki megijed a viharzó tengerek , vagy  kitudja.. vajon nyugodt lelkiismerettel várhatjuk a nagy prófétát, hogy ha majd szembesít a mi saját bűneinkkel, akkor ne futamodjunk meg előle, be gyűlöljük meg ezért őt, vajon valóban tudjuk, hogy kit is várunk a nagy próféta születése előtt. Ezért fel kell hát készülnünk, hogy lelkiismeretünk békés legyen , ha majd a karácsonyi csillag fénye vakítana meg minket is, vagy ha megjelennek az angyalok, hogy ne ijedjünk meg.

Zakariás próféta csodálatos evangéliumi képpel hívja fel a mindenkori ember figyelmét azokra az értékekre, amelyek időálló fényükkel soha nem “inflálódnak” , nem  “devalválódnak” , arra  a kincsre, ami nem más  mint az isteni üzenet, amit a próféták hirdetnek.  Ennek birtokában ismeri fel a mindenkori ember, hogy ahol a kincse ott  a szíve is, és hogy a gyertyát sem azért gyújtják, hogy a véka alá,  hanem,  hogy a gyertyatartóba tegyék, mert Isten országa közöttünk, bennünk van.  Ennek a prófétai szónak a meg nem hallgatása az Isten  “felháborodását” hívja életre, Zakariás próféta verse szerint. Mégpedig milyen gyönyörű ellentétet használ ennek szemléltetésére: a legértékesebb anyagot állítja ellentétbe, metaforaként  az élet erejével, mozgatójával, a szívvel ! Gyémántszív! Még azt gondolnánk, hogy ez a követendő érték  - így első hallásra, olvasásra. Ahhoz, hogy időközben rájöjjünk, ez a feltételezésünk téves, mert a gyémánt erejének a jelképe az isteni üzenettől való eltávolodást jelöli.

Advent lágyítsa meg egy kicsit a gyémánt-kemény szívünket  - halljuk meg az isteni üzenetet és készüljünk reménykedve karácsony fele. Ámen