" Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! " Ézsa 4o,1

" Ha ugyan megmaradtatok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én Pál, szolgájává lettem."  Kol 1,23

A gyertya leégett , a láng földi fénye kialudt - egy ember meghalt. A végtisztesség órája ez, a visszatekintésé, az emlékezésé, az elképzelésé. Időutazás: egy hatgyerekes család képe jelenik meg képzeletünkben: két fiu és négy lány, dolgos szorgalmas , istenfélő szülőkkel. Majd ennek látható jelét keressük a jelenben, a megmaradt emlékezések történeteiben. A felépült nyárádszeredai unitárius templom karzatán ott van egy kékre festett pad, ami valamikor az imaterem papi széke volt. A padon felírat: készíttette Fehér Albert  és családja. Ennek a családnak fontos volt a hit megélése, talán ennek is tudható be, hogy a végitisztesség órájában a református templomból szólt a végső búcsú órájában a gyászbeszéd. Majd itt vagyunk most annyi év után és  a valamikori édesapának az özvegyen öt évet élt néhai fiának a végitisztességére gyűltünk össze, aki 61 év után adta vissza lelkét a Teremtőjének.

Immár néhai Fehér Albert végtisztességén vagyunk. A végtisztesség órája nem csupán életének a végére való figyelést jelenti. Jelenti mindazoknak az éveknek a tiszteletét és mindazokért az évekért való hálaadást, amelyek során részünk volt találkozni az elhunyttal. Talán vannak akik még ifjúkorából emlékeznek rá, talán vannak akik emlékezenek rá amikor még a Nyárád Szövetkezetben dolgozott, talán vannak akik emlékeznek rá boldog házasként és talán vannak akik emlékeznek rá megtört beteg emberként, majd megkesredett özvegy emberként.Emlékeinkben kavarog a múlt és a közelmúlt és ott kavarog minden, ami az elhunyttal találkozásunk, beszédünk volt vele. Hogy is lehet kiválasztani a sok találkozásból azt ami egy képként jelenhet meg elöttünk? Ki volt ez az ember? Milyen volt ez az ember? Mit tudunk tanulni az ő életéből ami számunkra hasznos lehet ? Megannyi kérdés amire a választ külön-külön megadhatjuk, de olyan választ adni amivel mindannyian egyet tudjunk érteni, talán nincs. Nem is ez a lényeg, nem ez adja meg a végtisztesség méltóságát,hogy megtaláljuk a helyes kérdéseket és ezekre a lehető legegyértelműbb válaszokat.

A felolvasott bibliai versek szólítanak meg végső kegyelet órájában. Nekünk szólnak és értünk szólnak.  Az első egy isteni parancs Ézsaiás korából: Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!  A fogságban levő néppel való együttérzés sorai ezek, amit a Szentírás Isten személyes parancsaként tolmácsol a próféta.  Vigasztalás, vigasztalás... gondolkodunk el a prófétai üzeneten, majd kérdések özöne tódul elénk: kit, hogyan , mivel , hol, meddig vigasztalhatunk és milyenek kell lennünk ahhoz, hogy vigasztalni tudjunk ?

A kit vigasztaljunk kérdésre talán egyszerű a válasz: azt aki vigasztalásra szorul, azt aki elfogadja a vigasztalás, azt vigasztalhatjuk akivel együtt érzünk anélkül, hogy elfeledkeznénk arról, hogy mindenkinek maga kell a saját keresztjét hordoznia , ebben talán segíthetünk egy útszakaszon - mint Jézusnak is a Golgotán - de végső soron mindenkinek a maga keresztjét kell elhordoznia.  A szenvedő embert lehet vigasztalni, ha magunk is nem szenvedünk, a szenvedő embert lehet vigasztalni, ha érjük , érezzük szenvedését. Az evangélium szavai nekünk szólnak aki élünk, akik halljuk , akik értjük és érezzük a vigasztalás szavait.Itt és most vigasztal bennünket az Isten.

Kit is, kiket is vigasztal az evangélium ezzel a felszólítással? Minket halandó embereket, akik kürül álljuk e koporsót, akik a végtisztesség órájában magunk is vigasztalásra szorulunk a halál ténye, a koporsó előtt. Nemcsak az elhunyt halála miatti vigasztalást várjuk Istentől, de egy kicsit a saját halandóságunk miatt is vigasztalást várunk, egy kicsit minden elhunyt szerettünk elmúlása is eszünkbe jut és azért is vigasztalást várunk. Az elhunyt hozzátartozói várják  - itt és most - elsősorban a vigasztalást. Azok a hozzátartozók akik tehetetlennek érezték magukat akkor amikor segíteni szerettek volna neki, hogy életét meghosszabbítsák és életcélt és örömöt lássanak hozzátartozói életében. Szóval az itt élő ember számára sok ok lehet a vigasztalásra.

A hogyan vigasztaljunk, miképpen vigasztalódhatunk  kérdésre több válasz is lehetséges. A sok lehetséges válasz közül most egyet szeretnék kiemelni, ami kolosséi levélben két szép szóval így áll elöttünk: az evangélium reménységével. Az evangélium, az örömüzenet reménységével vigasztalódhatunk és ezzel vigasztalhatunk magunk is. Az evangélium reménysége az a vigasztaló szó ami a hit mindent átölelő szépségében és erejében mutatkozhat meg.  Igaz ugyan, ezt a vigasztalást csak akkor tudjuk magunk is szólani, ha tudjuk, érezzük, megtapasztaltuk magunk is. Az evangélium reménysége átöleli az összetört lelkeket és simogató áldásával megtartja az embert. Ehhez viszont csendben kell maradnunk, hagynunk kell hogy szeressen az Isten. Nem a magunk tökéletlen erejére támaszkodva, nem a saját akaratunkba, szenvedélyünkbe kapaszkodva, hanem a hit erejének megtartó oltalmában élve.

Hol vigasztalódhatunk? - tehetjük fel a kérdést. Mivel vigasztalódhatunk? Meddig? És ki vigasztalhat meg bennünket? A kérdések önmagukért beszélnek. A vigasztalásnak sok helye és sok alkalma van és több eszköze is lehet akár az időpontot illetően is. A kérdés az is, hogy milyen vigasztalásra van nekünk szükségünk, vagy van  lehetőségünk? Ki az aki a vigasztalás szolgájává tud lenni az által, hogy maga is kész legyen elfogadni mások vigasztalását?

A szenvedő embernek van szüksége vigasztalásra. Vegyük szemügyre röviden, hogy a szenvedés milyen lehetőségeket rejt magában. A szenvedés lehet kísértés is az Istentől való elfordulásra, de lehet próba is, hogy megtudjuk kik is vagyunk valójában, máskor saját bűneink következménye, de lehet eszköz is a megtisztuláshoz, de végső soron egy olyan titok ahol az isteni gyógyító szeretet ölelhet körül bennünket.

A szenvedés kísértésbe csalja az embert, ha csupán áldozatként éli mindennapjait. Áldozatként mindenért amit meg kellett élnie, amnit el kellett szenvednie. Ha az ember lemond önmagáról, akkor kevés ember van aki ne mondana le róla.Hitem szerint egyedül az Isten az aki soha nem mond le az ember jóra való képességéről és az ember jóságáról.  A nagy kérdés az, hogy látjuk-e, érezzük-e hogy Isten nem mond le semmilyen kürülmények között sem rólunk és az örök újra-kezdés bíztatásával bízik bennünk. Látjuk-e, érezzük-e, tapasztaljuk-e ezt meg?  Ha igen, akkor vigasztalásra érettek vagyunk. Ha nem így lenne esetleg akkor se okoljuk magunkat ezért. Isten hűséges hozzánk és türelme végtelen akár a csillagos ég. A mi hűségünk esendő csupán, a mi türelmünk véges csupán, a mi időnk véges itt a földi létben. Ezért jó ha az Istenben vetett hitbe tudunk gyökerezni és onnan táplálkozni, táplálni életünket, hűségünket, türelmünket. Adjunk időt magunkak erre, és egymásnak. Az iránytű a mágneses erőnek köszönhetően mindig észak felé mutat. A mi lelkünk is az Isten fele irányul. De ha egy kis víz kerül az iránytűbe akkor nem tud helyesen működni. Vagy ha közelibe kerül egy másik irányból egy erőssebb mágnes, akkor nem mutatja az északi irányt. A mi lelkünk is ilyen . Időközben  meghibásodik valami. Összezavarodik lelkünk iránytűje és nem képes Isten fele irányulni. A sok megválaszolatlan kérdéssel való együttélés miatt. A hirtelen és megmagyarázhatalan tragédiák, a csalódások és oly sok minden okoz lelkünkben is zavart, hogy Isten fele forduljunk a helyes irányba.  A jó hír az, hogy sem az északi sark mágneses ereje sem az isteni belénk vetett hűség és türelem nem változik.  Az ember tökléletlen . örök befejezetlen lény. Akkor leszünk tökéletesek amikor majd színről színre találkozunk majd Istennel. Mindez reménységre jogosít fel. Nekünk nemcsak esélyünk, de jogunk is van a reménységre. Az evangélium reménysége pedig szól nekünk is, itt és most.

Pál apostol az evangélium reménységének a szolgájává tette magát.Az általa hírdetett reménységből ma is táplálkozunk. A tört üvegű irányhtűből kiszárad a víz és ismét észak felé mutat. Ha eltávolítjuk a közeléből levő mágneses tértől ismét helyes irányt mutat.Lelkünk is sóvárog az evangélium reménysége iránt. Ahhoz azonban, hogy ebből a reménységből bárki is táplálkozni tudjon ahhoz a hitben egyenesen , szilárdan kell megmaradnia. Mondhatnánk azt is hogy ez a feltétele annak, hogy a reménységnek az örökösei legyünk: megállani a hitben. A reménység feltétele a hit. Ahol nincs hit ott nincs reménység sem. Az Istenbe vetett hitről beszélek.

Immár néhai Fehér Alber jóindulát senki sem tudja már kihasználni. Nem tud senki haragudni rá vagy senkit sem tud majd megbántani.Nem tud majd senkinek megbocsátani és nem tud bocsánatot kérni mert eltávozik e földi létből. Bocsássunk meg az elhunytnak , ha vétett volna ellenünk és kérjünk tőle bocsánatot ha ellene követtünk volna el valamit.

Őrizzük meg emlékét közöttünk. A régi imaterem már csak a múltté. Azokkal az istentiszteletekkel együtt ahol ő is szokott helyén volt és mindazok akikkel együtt imádkozott. Miképpen is tudná a család megőrizni emlékét méltó képpen ? Néhai édesapja emléke ott van a valamikori papi széken. Gyermekei  az elhunytnak nem voltak. Talán a gyászoló család és mindazok akik szeretettel emlékeznek rá , az emberre aki melletünk élt, hogy emlékét aképpen  is megőrizheti hogy azon anyagi javakból amelyeket hátra hagyott, ha emléke beépül majd az újonnan felépült templom harangjába amely gyülekezetünk következő megvalósítható  céljaként áll elöttünk. Szóljon majd az elkészülő harang az ő lelkéért is és mindazok emlékéért akik előttünk éltek és imádkoztak, és azokért is akik ezután születnek meg!

Emléke megmarad midazokban a szép és nemes cselekedetekben amelyekben részesedtünk amíg mellettünk élt. Adjon az Isten számára csöndes pihenést , hozzátartozóinak pedig vigasztalást. Ámen